Sex, drugs, Rock&Roll. Kéz a kézben. Persze mondhatnád, hogy felesleges habzsolás, hisz külön-külön is teljes értékű mirákulum mindhárom. De mondanád Lemmynek, hogy ne húzzon fel egy csíkot a második üveg Jack Daniel's után, mert még vár rá három odaadó mátka és sok lesz a jóból?

Én nem tennék ilyen badarságot. Tetszik vagy sem, a Rock & Roll a hedonizmus melegágya. Van aki erre született és aki ebbe hal bele. Magam részéről a világért sem ítélkeznék vagy buzdítanék, ugyanis mindkettő bestiális képmutatás lenne részemről, hisz soha nem nyúltam például szintetikus anyaghoz, ugyanakkor a józan élet prófétájaként sem lennék hitelesebb, mint mondjuk asztrofizikusként.

Az önpusztításnak van egy olyan mesteri fokozata, ahol az valódi művészetbe torkollik. Kevesen érik el, még kevesebben élik túl ezt a pontot, aki pedig járt már ott, soha nem tér vissza igazából. Ha beintesz a mennyek kapuján, majd leugrassz orosz rulettezni a gyehennába, sok mesélnivalót sinkófálhatsz össze. Így volt ezzel Trent Reznor, Slash, Nikki Sixx és úgy nagyjából az egyetemes rocktörténelem, Jerry Lee Lewis után.

Míg Lemmy vagy Ozzy közép, addig Slash és Sixx – hogy kizárólag túlélőkkel példálózzunk - egyértelműen nehézsúlyú játékosok voltak, előbbi urak ugyanis soha nem lőttek vészesen túl a célon. Persze kérdés, hogy kinél mi számít kritikus túlzásnak, hiszen biztos vagyok benne, hogy egyes családokban elegendő akár negyven év konstans betépettség a homlokráncoláshoz. Vannak olyan csökött bohócok például, akik megorroltak Ozzyra, mikor ő véletlenül lepisálta az Alamót, az amerikai történelem egyik legnagyobb tiszteletben tartott emlékművét. Bagatell. Azonban náluk a magukba tuszkolt szenny egyfajta üzemanyag funkciót tölt be, a többiek viszont a mélypontot keresték, mikor feljebb már nem volt. Ez tisztán látszik abból, hogy ugyan válogatósnak egyik illetőt sem nevezhetjük ha önpusztítás van terítéken, míg Mr. Kilmister legfőbb atyai tanácsa fia irányába az volt, hogy heroin helyett speedet toljon, mert az jobb neki, Sixx több ízben is tövig nyomott gázzal hajtott a halál torkába.

Felmerülhet a kérdés, hogy vajon miért van ennyi híres szenvedélybeteg a Rock&Roll Hall Of Fame falai között és úgy általában zenész körökben? Ekkor nem árt félrecsapni a szemellenzőt és kicsit körbe lesni, hisz egyéb idoljaink között ugyanez a képlet, legyen szó színészekről, írókról, képzőművészekről. Gondolhatnánk tehát azt, hogy a fenomén művészek általában az átlagnál több démonnal küzdenek, ehhez pedig nem árt a nafta. De van további klisé is, a nyolcadikon lakó gyári munkás, aki nem tölt magába kevesebbet, csak kevesebbért.

Könnyű lenne az említetteket multimilliomos függőként leírni, de önmagunk rombolása alanyi jog, ha pedig valaki ezzel a kreatív oldalát pallérozza, kik vagyunk mi, hogy ítélkezzünk felette? Stephen King például legvérmesebb rajongói szerint sem írt semmi érdemlegeset mióta lejött a cuccról. Nikki Sixx ellenben a Heroin Naplók képében kiadta minden idők egyik legfigyelemreméltóbb függőségről szóló kötetét, és ugyanezen élmények által vezérelve megírta a legjobb lemezei között számon tartott két Sixx: A.M. albumot. Reznor úgy megtáltosodott miután kitisztult, hogy még végére sem értem az új lemezének, már kint volt a következő. Slash a Velvet Revolver tagjaként a Guns N’ Roses földbe állása után (ő sem tagadja, hogy ebben része volt a mértéktelen kábítószer habzsolásnak) újabb millióknak okozott mámort és kezdő gitárosok garmadájának mutatott utat. Hogy ez az út veszélyes lehet legtöbbünknek, azt aláírom. Én is megégettem magam több ízben mire rájöttem, hogy akármennyire is szeretném, nem vagyok Lemmy. Most épp próbálom kerülni az olyan szituációkat mint például, mikor valamelyik Kettőnégy Bolondéria után hárman is kevesek voltunk annak megállapítására, hogy amit jóízűen szürcsölgetünk a napon, az nem valamiféle meleg, egzotikus sör, hanem forró, parfümös húgy. Ugyanakkor nem fogom azt hazudni, hogy bármelyik felhörpintett felest bánom, hisz az adott pillanatban mindegyik tökéletesen indokoltnak tűnik, viszont jó volna még egy darabig hallgatni ezeket a fickókat.

Kevesen mesélnek manapság ilyen sztorikat. Hallgassuk és becsüljük meg őket, mert aki a kénkő szőnyegről is képes hozzánk, egyszerű zene fanatikusokhoz szólni, az maximális tiszteletet érdemel. Hiszen többek között valami ilyesmiről, veszélyről, sebességről, meg a saját és a társadalmi korlátok feszegetéséről szól eredetileg a Rock&Roll, nem igaz?!