Maga a szó - züllés - negatívan hat. Leépülésre, visszafejlődésre, butulásra, romlottságra asszociálunk belőle. De most mit mondjak? Én nem. Én imádok így élni. Immáron több mint tíz éve vagyok úgymond „rossz társaságban”. Sőt bizonyos, hogy rengeteg ember szemében én magam vagyok a rossz társaság. Hehe. És nem is bánom, cseppet sem. Bezony sokszor esem túlzásokba, általában csak akkor kapok észbe, amikor már éget a parázs. Kihúzni a lehető legvégéig, addig provokálni, stimulálni az érzékszerveket, amíg már sikítanak, hogy elég. És ha valaki velem tart, hát csak hajrá. Aztán egy picit néha megtorpanok, veszek pár mély levegőt és leállítom magam. Mint ahogy most is. Legalább négy napra. És mindezt miért?

Hogy aztán újult erővel vetődhessek bele az újabb szakadékba. Szóval azt hiszem, kiismertem  magam. Csak épp eszemben sincs ezen változtatni. Azt hallottam sokaktól, egyszer megáll az ember, más lesz a fontos, megváltoznak az értékek. Ezért nem tudom, hogy félnem kellene-e, de akármikor is nézek tükörbe, sosem nézett vissza a komolyabb énem, hogy lebasszon. Lehet, hogy valamikor nagyon régen alaposan elküldtem. Vagy nincs komolyabb énem. Különben is ez az egész faszság szerintem. Egyszerűen csak vannak ilyen emberek, akiknél ez a megállás nem, vagy csak sokkal később következik be. Nekem eszemben sincs megállni.

Mint amikor már délután négykor száguldunk a boltba, hogy egy palack kiváló minőségű, háromszáz forintos borhoz jussunk, amit a hely előtt az utcán húzóra begyűrünk, majd tíz perc múlva már a következőért állunk sorba. Meg még egy következőért. Aztán azon veszem észre magam, hogy egy kisgyerek basztatja a haveromat, hogy ne az utca közepén alkosson cigit, mert hívja a rendőr haverjait. Szó nélkül bambulok, pakolom bele a lényeget, majd miután elkészült, továbbállunk. Aztán fekete folt, és lent vagyok a pincehelyiségben, valami pálinkát húzok le sörrel, már zúg az agyam. Homályosodik az, ami távolabb van, hogy aztán végül egy szürke, itt-ott színes fényekkel tarkított ködbe vesszen.

Kicsit hosszabb fekete folt, egy másik helyen vagyok már, itt valahogy kényelmesebben érzem magam. Rájövök, hogy bringával vagyunk, és már megint kurvára nem emlékszem az útra, csak annyi van meg, hogy valami fasz majdnem elütött minket, ami bizonyára azért volt, mert össze-vissza tekertünk az úttesten. De persze nekünk állt feljebb, egy kis kakaskodás azért belefért összeakadt nyelvvel, indokolatlanul. Szédelgek, már alig-alig kommunikálok, körülöttem az emberek néha megkérdezik, hogy jól vagyok-e, de persze hogy jól vagyok, baszd meg, azért csináltam ezt magammal, hogy jól legyek. Vagy jobban. Vagy mi.

Meghatározhatatlan időközönként pótolok mindenből, amiből még van, vagy hozzá tudok jutni valahogy. De innentől fogva már nem tudok mibe kapaszkodni, innentől fogva nem is tudom hogy igazából mi van, asszem hánytam is talán, de nem tudom, mert simán lehet, hogy nem is minden most van, csak valami korábbi alkalom emlékeiből olvadt át ide. Belül egy búgócsiga forog pepita mintával, (ami néha áttetsző, néha maga a realitás csavarodik rá, és az istennek sem akar megállni, maximum random megváltoztatja irányát) és amikor túlságosan rákoncentrálok, na, akkor valóban rosszul leszek. „Kéne már inni egy töményet” fogalmazódik meg bennem. „Nem igaz, hogy nem iszunk már rendesen.”

Megy ez így szépen, amíg ki nem világosodik, ekkor a különböző toxikus hulladékok együttes hatása elkezd kurvára kicsavarni, majd délben, verőfényes napsütésben azon kapom magam, hogy az agyam régen kifolyt a számon, és a maradéka egy kevés bugyborékoló savban lötyög a koponyámban. A tükörből most egy pár szürke szemgödör néz csak vissza (semmiféle komolyabb én nincs a láthatáron), valamit kell csinálni, hogy ez a borzalmas átmeneti állapot elmúljon. Talán egy fél órácskára le kéne dőlni, de az nem feltétlenül jó. Ki tudja lehet, hogy felébreszthetetlen kómába kerülök. Meg különben is, büszkeséggel tölt el, hogy még magamnál vagyok. Azért a biztonság kedvéért kiokádok magamból rengeteg csípős folyadékot, aztán vissza a pulthoz, és tovább. És tovább.

Aztán megint este van, hamarosan ugyanolyan erősnek érzem magam, mint 24 órával korábban, és tovább suhanok a káoszban. Néha képtelen vagyok a beszédem hangerejét irányítani. Kicsit kényelmetlen azért már ez a ruha rajtam. Gyöngyözik a homlokomon az izzadtság. Már megint eltűnt a kibaszott táskám. Amikor valaki kérdezi, hogy mikor jöttem, vigyorogva mondom, hogy tegnap. Amikor erre azt kapom, hogy akkor már érti, miért nézek ki ilyen szarul még jobban vigyorgok. Kunyerálok tőle egy cigit. Meggyújtom, és jó mélyen leszívom a füstjét. Kiráz a hideg, és megint öklendeznem kell.

Nem is vagyok szarul.