Ebben az új, és remélhetőleg több-kevesebb rendszerességgel jelentkező rovatban a Redneck Zömbiez álarcos gonosztevője és megmondóembere, Terrörmann fog olyan zenekarokról írni, amelyek rajta kívül még rengeteg ember életét és zenéhez való hozzáállását változtatták meg. Öncélúan szubjektív ajánlójához tessék csak továbbkattintani!

A hardcore-ról - tisztelet a kivételnek mostanában mindenkinek a legóhajú, fültágítós, dizájntetkós hülyegyerekek teljességgel ártalmatlan zenéje jut az eszébe, ami természetesen maga a nagybetűs bullshit. Legutóbb pont egy ilyesmi fazonú kismajom kezdett el osztani a stílusról, amikor pedig visszakérdeztem, hogy az AMD-t ismeri-e, csak tátogott, mint a ponty a szatyorban. Felbőszített, úgyhogy gyorsan leütöttem, a fültágitóin átvezetett acéllánc segítségével hozzálakatoltam egy erősnek látszó vaskerítéshez, majd a lábai közé helyeztem egy tízdekás Semtexet, negyven percre beállított időzítővel, miután a telefonját és a pénztárcáját természetesen elkoboztam. (A pénzből később a Redneck családot vendégeltem meg néhány kiló disznótorosra, de ez most mellékszál). Sajnos épp siettem, ezért nem tudtam megvárni, hogy Majompofa az ájulásból felébredve képes-e leszakítani a fülcimpáit, vagy békésen megvárja amíg a robbanás letépi a heréit, mindenesetre azóta szerencsére nem láttam a tagot.

Szóval AMD. A biográfiával - túl azon, hogy egy időben még Füleki Sándor doktor úr, az egykori Leukémia, későbbi Mood, még későbbi Wall Of Sleep gitáros is játszott a zenekarban - nem is untatnék senkit, különben is ott van az egész a zenekar honlapján (http://www.amd-bphc.hu). Mielőtt tovább olvasnátok, lesztek szívesen meglátogatni, és letölteni a teljes diszkográfiát. Köszönöm.

Az időpont a nyolcvanas évek vége, illetve a kilencvenes évek eleje. Dúl a peresztrojka és a glasznoszty, a levegőben - hogy ilyen klisés, mindamellett a Scorpionstól nyúlt kifejezéssel éljek - ott a változás szele, itthon pedig a kádári gulyáskommunizmus langymeleg tavában úszkálva érezhető volt, hogy az ötven évnyi szocializmus az utolsókat rúgja, és mindenki egy jobb világ eljövetelére várt. Ebből természetesen nem lett semmi,és aki már akkoriban nyitott szemmel járt a világban, tudhatta, hogy a kapitalizmus sem fenékig tejfel, sőt. Ebbe a milliőbe született bele az AMD, a budapesti punkélet veteránjai által összehozott zenekar, amely egyfelől a dalszövegeiben az akkor létező legélesebb rendszerkritikát fogalmazta meg, zeneileg pedig olyannyira volt előremutató, hogy a kortársak között csak a Leukémia vehette fel velük a versenyt.

A klasszikus felállású AMD - Lörke, Kiskovács, Sík, Sotár - élő teljesítményéről legendák szóltak. A tragikus sorsú - később kábítószertúladagolásban elhunyt - énekes Sotár, aki már évekkel korábban a punkszíntér ismert figurája volt (kötelező irodalom: Pozsonyi Ádámtól a Lenin-szobor helyén bombatölcsér tátong című könyv) bulldózerként szántott-vetett a színpadon (a képzavarért elnézést), mögötte pedig Magyarország legfeszesebb ritmusszekciója - a későbbi Auróra-dobos Kiskovács és Sík basszusgitáros - dolgozott, egy olyan gitárossal (Lörke), akinek játékában egyszerre volt meg a Cro Mags/Agnostic Front képviselte tengerentúli vonal energiája, a noise experimentális hozzáállása és a nagy öregek - Black Sabbath, Led Zeppelin - feelingessége. Jómagam sajnos soha nem láttam Sotárral az AMD-t, ugyanis azokban az években Mogadishuban volt egy kis dolgom - talán páran hallottatok róla - de az akkoriban megélt, jó kis lövöldözős-robbantgatós balhék sem enyhítik azt a veszteséget, hogy a mára már legendássá vált Fekete Yuk-időkről egy az egyben lemaradtam.

Mai fejjel felfoghatatlanul sok külföldi koncert, és néhány kiadvány után ez az AMD-felállás készítette el Magyarország talán legzseniálisabb hardcore-lemezét, a Háború borzalmai, sőt még rosszabb.. című anyagot, ami a mostani időkhöz viszonyítva irgalmatlan mennyiségben - egy korabeli interjú szerint úgy tízezer példányban - fogyott el. Ha egyszer össze kéne raknom egy hardcore-top10 listát, akkor ez az album a nemzetközi mezőnyben is simán bekerülne. Nyilván úgy szól, ahogy '92 körül a magyar lemezek szóltak, de egyrészt csendben hozzátenném, hogy a Cro-Mags és a Front sem szólt jobban annak idején, másrészt az energia így is úgy robban elő a hangfalakból, mint ahogy a legszebb bombás merényleteknél röpködnek a testrészek, harmadrészt pedig a mostanában divatos, Pro Toolsszal összeeszkábált, gigahangzású lemezeket kiadó zenekarok sehol sem lesznek, amikor az AMD-t, (és természetesen a külföldi hardcore-keresztapákat) még mindig tízezrek fogják szentként emlegetni.

A Háború borzalmai... egy faltól falig hibátlan lemez. Gyakorlatilag egy AMD-besztofról beszélünk, hiszen jónéhány, korábban már megjelentetett, évek óta játszott darab felkerült rá, és tökéletesen hallatszik, hogy a stúdióba egy teljes mértékben beérett zenekar vonult be annak idején. A zene komplex, sűrű, rengeteg témából összepakolt - ám mégsem öncélúan megbonyolított - dühkitörés (hallgasd csak meg a Ne vonulj be! elejét, ahol abba a kegyetlen, kettőnégyes, belefekvős stoner-riffet úgy és ott tekerik meg, és váltanak át zökkenőmentesen a szélvészgyors, szinkópára épülő mészárlásba, hogy leesik az áll), a szövegek meg egyrészt néhány dalban - Pulyka, Törpöldöklés - már-már dadaista humorral bírnak, másfelől pedig - Valami készül, Harcolj!, TIsztán a cél felé - a fennálló rendszer, és a frissen eljött kapitalizmus maró kritikáját fogalmazzák meg kiválóan eltalált sorokkal, egyáltalán nem szájbarágós módon, ugyanakkor mégis kimondottan pozitív, életigenlő üzenetet hordozva. "A kukák ásító mélyén nincs több falat, hát ne is kutass. A reményt egy rég elsüllyedt múlt mocsarából halászd elő. Szervezz! És ami a tiéd volt, erővel vedd vissza!" - ennél a pár sornál semmilyen szociográfia nem képes pontosabban átadni azoknak az éveknek a hangulatát.

Az AMD Sotár halála után érthető okokból parkolópályára vonult, aztán kicsit később, az egykori basszusgitáros Cséb énekével hoztak ki egy, az elődjénél kicsit halványabb, de még mindig kiváló albumot Túlélők címmel, majd hosszú ideig csend. A kétezres években aztán előbb az egykori Kevés frontemberével zúzták porrá a Kultiplexet - olyan kirobbanó energiával, teszem hozzá, hogy arról nemcsak a mostani rockzenészek, de úgy en bloc mindenki példát vehetne - majd most egy újabb énekessel készítenek új lemezt. Időnként koncerteznek is, ahol - ha idáig jutottál az olvasásban - természetesen kötelező megjelenned, mert még mindig kurva jók, és még mindig bennük van az a harag és elszántság, amely a mai zenekarokból már régesrég kiveszett.