Fura egy társ az emlékezet: kissé megbízhatatlan, és nem átall időnként orvul csalni. Főleg, ha valaki oly kíméletlenül bánik az agyával mint én, és ezzel nem holmi sakkszakkörökre célzok. Előfordul, hogy nem tudom mi történt tegnap, de az biztos, hogy soha nem felejtem jó húsz évvel ezelőtti eljegyzésem történetét, így most elmesélem, hogyan ismertem meg egyetlen őszinte szerelmemet. Nyolc évesen.

Kíváncsi lennék, ki honnan datálja a hazai underground létezését. Az biztos, hogy öregebb nálam, hiszen édesanyám is a színpadról állt a bölcső mellé, de mivel nem tisztem száraz történelemórát tartani, csak a saját (gyermek)szemem láttára kibontakozó vonalról ejtenék néhány szót.

Azt hiszem igen kiváltságosnak érezhetem magam, mert miközben másnál Halász Judit meg Dolly Roll, nálunk Beatrice, Animals, Led Zeppelin és Johnny Cash lemezeken sercegett a tű. Amikor pedig a korombeliek a szülinapi dömperüktől először erektáltak, én választhattam, hogy Alice Cooper vagy Carcass koncertre óhajtok inkább menni. Ekkoriban robbant be az életembe a Bedlam, földi létem legmeghatározóbb formációja. Ők voltak az elsők, akik fittyet hányva a nyilvánvaló korlátokra nemzetközi színvonalat céloztak meg itthonról. Angol nyelven, egyéni és előremutató zenével kínáltak alternatívát a Pokolgép mellé. Két évvel a ’87-es megalakulás után megjelent a General Rejection demó önerőből, másolt kazettán, fénymásolt borítóval, és végem volt. Meg az említett korlátoknak is, de persze ezt akkor még nem fogtam fel, csak annyit éreztem életemben először, hogy egy banda minden egyes hangjával hozzám, nekem szól. Ha engem kérdez valaki, hogy mi volt a legjelentősebb történelmi esemény Magyarországon 1989-ben, tuti ezt mondom a rendszerváltás helyett. Kicsit később kijött a Dreamland In Misery, ami dalszerzésben a mai napig tananyag lehetne a hangszerüket a faszukkal összetévesztő progrockereknek. A családi kirándulásaink célpontjait nem kastélyparkok vagy élményfürdők, hanem a Blindfold turné mozgásiránya határozta meg, a lecke után pedig a Cowboys From Hell szövegét is fel kellett mondanom. Mindig jobban ment, mint a matek. Valami megmoccant a lábaim és a bőröm alatt.

Ekkor vált a szememben mozgalommá az underground, egyre több koncerten megfordulva egyre több kedvencet avathattam, miközben feltűnt, hogy ez egy élő, együtt lélegző közösség. Az Undertaking már földbe állt, de attól még kiabáltam a tükör előtt partvisnyélbe, hogy „Fuckin' Reactor!”. Eközben olyan bandák, mint a Barbed Wire, a Slogan, vagy hardcore irányból az AMD és a Leukémia elterelhetetlen medret vájtak a kialakulóban lévő zenei ízlésemnek, és felvillantották az egyetlen opciót arra vonatkozóan, hogy hová kell tartoznom majd ha nagy leszek, ugyanis még nem töltöttem be a tízet és az S-es Kreator póló is a térdemig ért. Kedvenc időtöltésem az volt, hogy a hordozható magnómmal meg a szomszéd Rolival leköltöztünk a közeli játszótérre, az összes arra sétáló hosszú hajút leszólítottam, és amennyiben valamelyikük nem ismerte a Bedlamot, nem mehetett tovább addig, ameddig meg nem hallgatta az Accurate Contradictionst és meg nem ígérte, hogy ott lesz a következő Thrash & Death fesztiválon a VOK-ban. Így visszagondolva, Roli szerintem kurvára nem érezte a dolgot, csak egyetlen igaz barátjaként kegyesen megfosztottam a szabad akarat nyomasztó súlyától.

Később a zenekar Inside Ash névre keresztelt nagylemezével – melynek megjelenésében legnagyobb büszkeségemre édesanyámnak is komoly szerep jutott – eltávolodott az eredeti iránytól és másodszorra is megelőzte a korát, ennek megfelelően nem is talált elegendő értő fülre. Pedig egy igazi csúcsteljesítmény, lényegében az első hangtól az utolsóig mestermunka. Mit nekem Slash ha gitárhősnek itt van Cicó, példaképnek meg Fodi? A kétkötetes angol szótár segítségével történő délutáni szövegfordítások többet adtak az amúgy elég hitvány angolomnak, mint bármelyik tanár életem során.

Visszatekintve furcsa, de akkor természetesnek hatott, hogy az összes banda csukott szemmel, egy pillanat alatt felismerhető hangzással bírt. Nem volt sikk a recycling, mindenki előremutató, sajátos zenére törekedett, még csak azt sem lehetett rájuk fogni, hogy egy-egy kinti eszményképet majmolnának. 2005-ben például, mikor a Leukémia hosszabb csend után a Kultiplexben újra kockát hajlított a fejünkből, rádöbbentem, hogy matekos jazz/hardcore-ban jó tíz év előnyünk van a Dillingerrel szemben.

Jött a Mood, majd a Dawncore és a Newborn, országunk földalatti színterét végleg felvésve a muzikális világtérképre, Liszt és Bartók után szabadon. Pezsgett, fortyogott ez a közeg, a magyar hardcore példának okáért ekkoriban makulátlan hírnévnek örvendett, oroszlánrészben a szombathelyi keresztapáknak (United Side, Liberal Youth, Social Free Face...) köszönhetően. Nagyon jó és szerethető zenekarok pörögtek a klubokban, családi barátok alapították például a Septic Paint, a Genocide-ot (később Gutted néven a világ minden tájáról megérdemelt elismeréseket gyűjtöttek elképesztő magabiztossággal elővezetett technikás death metáljuk által) és a Cadaveres De Tortugast. Utóbbinak elhivatottsága révén viszonylag széles réteget sikerült megszólítania, amit veretes fehérvári lokálpatrióta ifjoncként túláradó büszkeséggel konstatáltam. Közben olyan hosszabb-rövidebb életű formációk őrizték az előremutató hozzáállást, mint például a Korog, a Neurotrend, és a Leukémia örökségből kinőtt Very Bad Things. Vagy az Aebsence, akik a mai napig egyedülálló módon, a legkevésbé sem vásári kellékként helyeztek népzenei elemeket modern metál pillérekre, Unusual című nagylemezük pedig minden idők egyik legjobb hazai produkciója. Aki mást mond, bitófát érdemel. Ekkoriban ha csak tehettem, vonatra pattantam akár egyedül is, hogy minél többször lássam ezeket a kivételes bandákat. Dicső idők.

Itt befejezem ezt a rövid múltidézést annak ellenére, hogy tonnányi említésre méltó zenekar és élmény maradt ki, mert egyrészt kissé belekönnyeztem a nosztalgiába, másrészt első körre elegendő leckét adtam azoknak, akiknek esetleg ismeretlenül cseng néhány említett név. Az alapokat ugyanis illik minimum ismerni és tisztelni. Vagy csak én volnék túl öreg és szentimentális ehhez az egész szarsághoz?! Ha így gondolod, hát bekaphatod a vén faszomat, én addig is hallgatok egy kis Dawncore-t.