Kis tökösként főleg unokatestvéri behatásra én is a legmenőbb Ice MC meg Thunderdome slágereken szocializálódtam (amennyiben a fürdőszobában való minél több Barbon hajzselé hajra applikálási rítusát annak lehet nevezni), a leginkább epilepsziás rohamokra emlékeztető mozdulatokkal. A dicső 12 éves kor elmúlt, a gitárzenéről pedig csak annyit tudtam, hogy “köcsög rockerek”, meg “büdösek”. Egyik délután a menő piros BMX-emmel tekertem éppen hazafelé, mikor is pár hosszú hajú gyerek megállított és a pólómra bökött: “Ez mi a fasz, öcsi?”. Egy fekete AC/DC póló volt rajtam, amit szintén az egyik unokatesómtól kaptam. Ellenséges hangulatot éreztem a levegőben, ezért beletapostam a pedálba és elhúztam a véresbe. Később kérdőre vontam unokatesómat a póló eredetét illetően (fogalmam sem volt róla, hogy mi az), mire ő közölte, hogy azért adta nekem, mert az iskolában állandóan meg akarták érte verni. Köszi.

Középiskola, - köznyomásra rapet kellett hallgatni - a rockerek még ekkor is “büdösek voltak”. Aztán valaki, még a dicső walkmanes korszakban, odaadta a Biohazardtól a State of the World Addresst. Mivel Evan papáék elég csini kis áthatást teremtettek a metál és a rap műfaj között, ezért hajlandó voltam meghallgatni. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy elalvás közben is még a kazi pörgött, én meg magamban dúdoltam a Five Blocks to the Subwayt.

A Bio után valahogy bejött a képbe a deszkázás - nem tudtuk miért, de menő volt, így vettem egy Powell kapát és elkezdtem a cimborákkal nyomatni. Most így visszanézve jövök csak rá, hogy a zene mennyire befolyásol mindent - az életstílussal jön a zene. Vagy a zenével az életstílus. Lényeg a lényeg, a nagyoktól rám ragadt, hogy miket "kell" hallgatni, ha deszkázol. Bad Religion, Suicidal Tendencies, Misfits adták meg a kezdőlökést - a csinos kis összeállításból is a ST hatott rám a legjobban - már nem csak azért hallgattam a zenét, mert a keménytökű deszkások ezt hallgatják, hanem azért mert, és dobpergés, tetszett. Cyco Miko eszement színpadi teljesítménye, a lázadás, a lisztes fasszal seggbe kúró, groove-os témák, na meg a deszka mind hozzátettek ahhoz, ami végül meglökött a lejtőn és kijelenthettem 15 évesen, hogy igen, megtaláltam azt a zenei stílust, amit még 60 éves, fogatlan nagyfaterként is max hangerőn fogok veretni, az unokák legnagyobb örömére. "Nagyfater, tedd már be a kedvenc Motörhead számodat, léééécci!".

Mivel az akkori undergroundnak sok szaksajtója nem volt, az internetet meg még csak hírből ismerték, nem volt könnyű tájékozódni ebben a közegben olyannak, aki csak éppen most került bele - nem úgy, mint Dick Torrance kollégám, aki már az anyatejjel is a rock 'n roll-t szívta magába. Tudtuk, hogy vannak olyan zenekarok, mint a Newborn, Leukémia meg Dawncore, de hogy eszik-e vagy isszák őket, azt nem.

Aztán 1999-ben végre elkeveredtem életem első Szigetjére, ahol nem csak a Bad Religiont láttam élőben, de a Dawncore-t is. A Dawncore azt hiszem olyan este 7 körül játszhatott, valami kisebb sátorban. A koncertre menet, futás közben húztuk le az egy, azaz egy darab nagy vadászt (a kvóta azóta néhány nagyságrenddel feljebb kúszott), attól vártuk a csodát, hogy na, majd jól szétrúgjuk a táncteret. Mikor odaértünk a sátorhoz, meglepődve konstatáltam, hogy ez bizony nem Karcsika 13. szülinapi zsúrja, a gyűlöletet szinte tapintani lehetett a levegőben, és akármerre néztem, két méter alatt nem láttam embert. Nekem leginkább úgy festett a dolog, hogy a közelben egy ukrán laktanya lehetett, és a vallatótisztek éppen kimenőt kaptak.

Aztán lepengették az első hangot, én pedig tudtam, hogy ha agyontaposnak is (aminek az esélye, valljuk meg őszintén, elég nagy volt) meg kell közelebbről néznem a zenekart. Azt hiszem két számig bírtam, kék-zölden estem ki a tömegből, a koncert többi részét sebeim nyalogatásával, a hátsó sorban töltöttem. De tudtam, hogy innen valami megváltozott. Az egész levegőben lévő hangulat úgy ragadott magával, hogy azóta sem ereszt. A gitárzene végérvényesen a lényemmé vált.

Teljesen felesleges leírni, mert magától értetődő: rengeteg élményt, utazást, zenekart és legfőképpen barátot köszönhetek ennek az életstílusnak. Biztosan teljesen más ember lennék, ha beleragadok a techno korszakomba 12 évesen, lehet most Siófokon ropnám, széttablettázva az agyam. Ehelyett azonban felhajtok két törkölyt, berúgom a rock 'n' roll motorját, belevetem magam az éltető gitárakkordokba, és tövig nyomom a gázt. Mert ez kortalan.