Életem első koncertjét kábé egy hónaposan láthattam, anyám csecsin lógva. A másodikat meg egy héttel később. És nagyjából így tovább. A Bem RockParton, meg a Tabánban voltam kis totyogós hülyegyerek. Tulajdonképpen szó szerint az anyatejjel szívtam magamba a rockzenét.

Pfejj, de klisésnek, és keménykedőnek hangzik így, dehát tényleg így igaz. Emlékszem, olyan hat éves lehettem, amikor balatoni nyaralásunkkor jóapám kihívott a konyhába, és azzal a rövid bevezetővel, hogy „Fiam, tanácsolom ezt hallgasd végig, ez a világ legjobb zenéje” lenyomta a play gombot a gusztustalan, piros Grundig magnón, és megszólalt a Court of the Crimson King. Leültem az egyik székbe, és tátott szájjal hallgattam végig az egész lemezt. Egy pillanatra nem álltam fel. Soha nem felejtem el a pillanatot, amikor először hallottam az epitaph c. számot. Lúdbőrözött a hátam, és értetlenül álltam (illetve hát ültem) a tény előtt, miszerint zene ilyen élményt tud nyújtani. Nem sokkal később eltulajdonítottam fatertól a Pink Floyd – The Wall bakeliteket is. Meg Led Zeppelin-t, meg ELO-t, meg Genesist. Valahogy jobban adták, mint a 100 folk celsius.

Aztán apám mégis teljesen kiborult, amikor azt mondtam neki, zenekarom van. Nyilván tudta, hogy a kisfia elintézte magának. Dehát nem látta, hogy eleve „megrontott”, születésemtől fogva? Amúgy is elcsépelt poén már ez a duma, persze hogy nem rontott meg. Lényegében a mai napig úgy érzem, a legjobb helyen vagyok, nem kívánnék magamnak mást. Mikor ezt közöltem vele 15-16 éves lehettem, a lázadozgatásban elmerülve, szegecselt karkötős, fekete körömlakkos nu-metálosként, rasztásan, pirszinggel, bőgyatyában, Adidas Superstar cipőben (miközben a háttérben folyamatosan ordított másolt kazettáról a KoRn, a Deftones, a Machine Head, a Fear Factory és persze az elmaradhatatlan Sepu). Lehet, hogy az ő helyében én is kiborultam volna.

Azért mielőtt „zenész” lettem, is sokat látogattam  Blind Myself, FreshFabrik, Dawncore, CDT, Strong Deformity koncerteket pár erre alkalmas osztálytársammal. (Még előbb, kb 12-14 éves koromban  volt egy hardcore-rap időszakom is, abba annyira ne menjünk bele, de a korszak gyöngyszeme, a pécsi Mega Sound System nekem is a kedvenceim közé tartozott.) Ja, meg persze rendszerint ment a seft, cserélgettük a szintén legtöbb esetben másolt (és kézzel gondosan megrajzolgatott) kazikat a beton ping-pong asztalokon ülve, a lakótelepen, (dohányzás közben lopva körbetekintgetés, nehogy a gyerekorvos, vagy valamelyik buzi tanár épp arra sétáljon) ajánlgatva a másiknak, hogy „haver, ez olyan súlyos, lefosod a bokád”. Kemény. Így tettem szert először Cannibal Corpse-ra például (hát, le is fostam a bokám...). Ha valami köcsög felnőtt átsétált a parkon, diszkréten magunk mellé rejtettük a cigiket, de persze a füst mindig elárult. Bár akkor még simán kiadták nekünk a boltban a sört, meg a kevertet is. Nem gondolták, hogy nekünk kell. Mi meg rendszerint ki is hánytuk a kisbolt melletti kuka mellé.Cigit is adtak el, akár a suli melletti kis bodegában is. Piros multi, te jó isten, azt a szart szívtam.

Imádtam az eredeti kazikat és CD-ket amúgy, kb az összes létező zsebpénzemet erre basztam el. Meg zenekaros pólókra (bár azokból a headbanger-féléket nem szerettem, mindenki emlékszik arra a jellemző „minőségre”), kitűzőkre, matricákra, poszterekre, egyéb biszbaszra. Mindenhova firkáltuk a zenekarok neveit, a suliban a padomon olyan mély vésetek voltak (Slayer, Sepu, Korn, stb. feliratok-idézetek, koponyák, levágott fejek, vér, belek, hipergagyi tag-ek, meg még sorolhatnám), hogy egyik délután lecsiszoltatták velem, és padtársammal az asztallapot. Az alkalmat kihasználva, rágyújtottunk az osztályteremben. Lázadás! Fingom sem volt, melyik a Határ út, de a Headbanger-hez tudtam az utat a metrómegállóból. Emlékszem, eldurrant a faszom, úgy bejött, hogy a Biohazard – State Of The world Address cédé tokja narancssárga volt. Arról már nem is beszélve, hogy kb a világ legkeményebb csávójának képzeltem magam, amikor hallgattam. Hehe. Meg hogy milyen gyönyörű digipak cuccai voltak kicsit később például a Nine Inch Nails-nek, vagy a Tool-nak. Suli után együtt böngésztük a metálhammert, és mindig azokat a lemezeket vettük meg, amik le lettek fikkantva. A módszer kiváló volt, általában be is jött, hogy azok az igazán fasza muzsikák. Többek közt a Glassjaw-t is így ismertem meg, ha nem csal az emlékezetem.

Szintén a beton ping-pong asztalon (bár ez egy másik volt) Beastie Boys-t hallgatva életem talán második spangliját szívtam el dupla irodalom óra előtt. Utána nyilván bizarr röhögőgörcsöt kaptam persze óra közben, a jegyzetem szép lassan leegyszerűsödött hullámmozgássá. Gimi közben már koncertezni kezdtünk erőteljesen, úgyhogy egyre kevésbé érdekelt, hogy mit pattognak a tanárok. Osztálykirándulásokkor már előre készültek, hogy a mi kis brigádunk tuti orbitálisan részeg lesz, hallgatjuk majd a fémzenét, és baj lesz velünk. Így is volt. A magnót szinte mindig én vittem, meg a zenék nagy része is tőlem, meg még pár elvetemülttől származott, úgyhogy senki nem fertőzhette meg kokkódzsámbóval. Persze mindez akkor még csak a mi kis saját underground-unk volt.

És egyszer csak megindult a lavina. Egy idő után péntekenként nem is jártam már be suliba. Aztán már csütörtökönként sem. Vonzott az a világ, hogy nem csak hallgatni lehet ezeket a zenekarokat, hanem lehet csinálni is, részese lenni. Inkább mentem koncertezni, próbálni, stúdiózni, mint bárhova máshova. Ki is basztak a gimiből a végére. Meg utána mégegyből. De, bár már sokszor mondtam, mondom most is, nem bántam meg ezt sem. Kurvára így kellett lennie.

Aztán hogyhogy nem, azon kaptam magam, hogy TURNÉZOK a FreshFabrikkal, meg nem sokkal később a Tankcsapdával, és ott haverkodunk, ökörködünk az arcokkal. Majd, hogy szaporodtak a koncertjeink, egyre több bandával osztottuk meg a backstage-et, egyre több olyan embert ismertem meg, akiket korábban bálványoztam, vagy ha nem is, de tiszteltem, és nem is gondoltam volna, hogy valaha egy levegőt szívunk. Észre sem vettem, és már be is szippantott. Ilyen ez.