Dick Torrance: Egy élet a pina árnyékában

2012.02.06. 11:40

Tisztán emlékszem, mikor megszülettem, ordítottam, mint a fába szorult féreg. Azok a fajankó orvosok meg csitítgattak, hogy nincsen semmi baj. - Már hogy a picsába ne lenne? Kérdeztem felháborodva. Épp most rángattak ki erőszakkal onnan, ahová minden épeszű férfi egész élete során vágyik, minden jogom megvan a hisztire!

Az óvodában minden srác szerelmes az óvónőbe. Ilyenek vagyunk mi, megrontatlan galamblelkű éveinkben. Az sem akadály, ha annak kamion méretű orrán nagyobb bibircsók-kombó éktelenkedik, mint Ian Fraser Killmister bal pofazacskóján. Olyankor még nem ilyen sekélyes dolgok irányítják az életet. Aztán igen, majd miután kellően lelaktuk magunkat, megint nem. Nekem ez a lépcsőfok mondjuk a koromból fakadóan kimaradt, hiszen engem még marcona brontoszauruszok neveltek a mezozoikumban, így kissé később, 1991-ben, általános alsóban érintett meg először a szerelem.

Ekkor vittek el a szüleim egy Mötley Crüe koncertre, és miközben a színpad bal oldalán kéjesen vonagló művésznőre tévedt akkor még pengeéles szemem, első alkalommal kezdett rakoncátlankodni a nadrágomban megbúvó húspetárda. Másnap rögvest neki is láttam feleséget keresni az isifolyosón. Gyorsan kiszúrtam Zsófit, majd miután biztos helyre dugtam a tolltartóját, megkértem a kezét. Nem sokkal később Márkó névre átkozott nemezisem a 2/B-ből elkezdte szekálni szegény lányt emiatt, és ezzel kiérdemelt tőlem egy oktatásra érdemes jobb horgot. Az a szerencsétlen nekiesett a tanáriasztal sarkának, minek következtében a fülén át kicsurgott a kisagya. Egy cseppet sem bántam, hisz csak kiálltam az asszonyomért. De a dékánt nem kínálgatta gyöngyöző szőlőfürtökkel ámor angyalkája ez idő tájt, így eltanácsoltak a suliból, Zsófi pedig elhagyott, ezzel már az első X előtt lefejthetetlen kérget növesztve a szívburkomra. Ma jól menő ügyvédnő, én viszont a Kettőnégy blog teljhatalmú zsurnalisztája, nem tudja mit vesztett, a lúzer.

Ezek után, a csalódás feldolgozása érdekében habzsolni kezdtem a nőket. Ennek ők ekkoriban még nem minden esetben voltak tudatában, ezúton szeretnék például elnézést kérni minden általános iskolai osztálytársnőmtől. Üzenem nekik, hogy szörnyen restellem, de kivétel nélkül láttam őket meztelenül!

Később a gimnazista évek alatt ismét megdobbant fagyhalottnak vélt szívem, majd néhány év önkéntes monogámia után természetesen újfent szilánkokra tört. Első körben ezúttal is megpróbáltam pinába fojtani bánatom, de már nem működött ez a fajta terápia. Minden jöttment fruska csak rontott a helyzeten. Az egyiknek a cipője idegesített, a másiknak a hajszíne, a harmadiknak meg a grandiózus ínyszerkezete. Nincs is annál rosszabb, mint amikor azon kezdesz el unalmadban tűnődni szopatás közben, hogy a fenébe lehet valakinek ekkora ínye?!

Úgy döntöttem, ezúttal a szeszt hívom segítségül, és alkoholistának álltam. Ezzel meg az volt a baj egy idő után, hogy igazi seggfej lettem. Régen például mindig átadtam a helyemet a villamoson, de egyik reggel olyan másnaposan indultam neki a nem kívánt napnak, hogy azt gondoltam, ma adja át más. Aztán egyre ritkábban álltam fel, végül pedig már minden nap ültem. Seggfej lettem. Egy pina miatt. Ma már tudom, hogy badarság volt, de akkoriban még javíthatatlan romantikus voltam, alkalomadtán szavaltam például, és mindig ízléses gyümölcs dresszinggel vittem ágyba a friss, hajnali szűzharmatos rózsasziromlekvárral ízesített palacsintát.

Miután kigyógyultam ebből a betegségből, egy leheletnyit szórványosabb lett a hölgyekkel ápolt interakcióm. Ráadásul azt is észrevettem, hogy korosodásommal fordított arányban egyre fiatalabb mátkák vetnek rám szemet. Biztos a hibátlanra pallérozott sármom az oka. Persze ez irigylésre adhatna okot, hisz ki ne vállalna boldogan egy feszes fenekű, hamvasbarack kisasszonyt az éltes, megereszkedett, narancsbőrrel tuningolt, citromlelkű matuzsálem helyett? Én. Mert kibaszott fárasztó minden első randin újranézni a Hófehérkét.

Mostanában már úgy vagyok ezzel a pina dologgal, mint a legjobb barátommal. Régen mindig együtt lógtunk, össze voltunk nőve, aztán elköltözött külföldre. Még mindig szeretjük egymást, sokat gondolunk a másikra, de elég ritkán kerülünk konkrét kapcsolatba, pedig mégiscsak az az igazi. Most el kell döntenem, hogy megszokom a hiányát, vagy utánamegyek. Végül is az útlevelem még érvényes.

A bejegyzés trackback címe:

http://kettonegy.blog.hu/api/trackback/id/tr414071580

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.