Dick Torrance: A Fénykirálynő

2012.05.30. 21:00

Legutóbb ellenvéleményért kiáltottam. Megkaptam.

Rég észrevettem ezt a lányt, hisz kevés ilyen szemrevaló teremtés sertepertél rendszeresen a munkahelyem környékén. Sosem szólítottam meg, mindig sietett. Múlt héten viszont ráérősnek tűnt, így odamentem hozzá valami felettébb szánalmas dumával. Nem hajtott el, sőt először láttam mosolyogni és pillanatokon belül Roald Dahl-nál jártunk. Próbáltam palástolni meglepődöttségem, kevés sikerrel. Szeret olvasni, ráadásul olyan dolgokat, mint a Sperma Akció meg a többi zseniális Meghökkentő Mese? Túl jó kezdés. Mutatok neki pár Bukowski verset, épp azokat bújtam. Imádja. Kezdek félni.  A makulátlan indításnak köszönhetően el is felejtettem megkérdezni a nevét, sebtiben pótolom a bemutatkozást. Hozzáteszi, hogy ne keressem Facebookon, nem gombnyomásra akar „megismerni”, és nem az adatlapomról akarja megtudni milyen zenéket, filmeket, könyveket szeretek. Inkább tőlem. Elkérem a számát, a munkába visszatérve meg már azon gondolkodom, létezhet -e ilyen csaj (egyáltalán létezhet -e akárki, aki nincs Facebookon), vagy csak a bolondját járatja velem valaki? Lehet, hogy felnőttként tettem szert életem első képzeletbeli barátjára? Igazából mindegy, mindig is akartam egyet.

Felhívtam, találkoztunk, és egy ballisztikus rakéta röppályára állítása után beszélgettünk vallásról (igen kevés lány véleménye érdekelt eddig a témában), meg például arról, hogy mit csinálnánk épp egy másik környezetben és időben. Húsz évvel korábban lőne most egy polaroid képet rólunk, azokat imádja, a digitális fotókból hiányzik az élet. A következő találkozásnál adok neki egy Supercolor 600-ast, bár filmet szerezni nehézkes hozzá manapság, de majd megoldjuk. Azt mondja, még soha nem érezte, hogy maga miatt lóg vele valaki, nem pedig azért, mert jól mutat a másik mellett társaságban. Mindig tudtam, hogy számtalan félkegyelmű jár közöttünk. Kiderül, hogy szereti az édességet. Végre valami különbség, már szabályosan rettegtem. Csinálok neki egy válogatás cd-t, és először csókolózunk miután odaadom. Olyan, mintha megint tini lennék, le is ellenőrzöm, hogy állnak a pattanások.

Épp létrát eszkábálok csillagpakoláshoz, mikor kiböki. Túl hirtelen alakult ki minden, túl sokat kezd érezni, a válogatás lemeztől meg átható agóniába zuhant (Jó, lehet, hogy nem Neurosisszal meg Today is The Dayjel kellene udvarolnom, de akkor hol maradnék én róla?). A legutóbbi kapcsolatából épp kijött, nincs túl rajta. Megértően hallgatom, nem árulom el neki, hogy soha nem is lesz. Majd rájön magától. Aki ennyire érzelmi síkon éli az életet, az soha semmin nincs túl. Maximum el tudja fogadni, ha valakit vagy valamit kénytelen eltemetni, de túltenni magát rajta soha.  Rendben van ez így. Az évek során megtanultam elengedni, aki menni akar. Amúgy sem tudnám kezelni, ha hirtelen minden jóra fordulna. Öreg vagyok már a méltatlankodáshoz, de túl fiatal a boldogsághoz. Örülök annak ami volt, az a csók például többet jelentett, mint az elmúlt év alkalmi paráználkodásai összesen. És még azt állítják a picsák, hogy nem vagyok geci romantikus...

Sok lányhoz volt közöm szívvel vagy fasszal (egyszerre a kettővel viszont kevéshez), talán többhez is mint kellett volna, és bármiben lefogadom, hogy legtöbbjük véleménye alapján igazi surmó vagyok. Ismerek azonban hozzávetőleg három olyan hölgyet, akikkel szemben marhajófej voltam, figyelmes és önzetlen, decens úr. Egész véletlenül pont ez a három volt, akiktől kosarat kaptam, míg a többi kiabálhat rám patkányt, békát, a mai napig fülig szerelmes belém. Van egy teória, amit sosem akartam elhinni, de most már muszáj lesz. Eszerint a legnagyobb különbség férfi és nő között, hogy utóbbi hiába bizonygatja magának és a világnak, hogy egyszerű, hétköznapi boldogságra vágyik, ennek az ellenkezője igaz. Szomjazzák a kiszolgáltatottságot, ösztönösen alsóbb rendűnek kell érezniük magukat egy kapcsolatban, különben hibát keresnek benne, magukban, vagy a körülményekben, nyilván találnak is. Legközelebb ha megszeretek valakit, két lábbal fogom taposni. Elvégre férfi vagyok, nem palacsinta, hogy finomkodjak! Mondjuk akkor lehet, nem tudok majd tükörbe nézni. Így viszont lehet, egyedül fogok megdögleni. Egy kibaszott tükör előtt.

A zenénél csak a filmeket szeretem jobban kölyökkorom óta, így igen korán megnyitottam a saját belső mozimat. Az egész életemet 35 mm-es celluloidon éltem, én voltam a főszereplő, a rendező, az operatőr. Újabban viszont inkább nézőként ülök be. Mindegy, hogy dráma, komédia vagy pornó van műsoron, megmustrálom, próbálom élvezni és kihasználni a hangulatot amibe taszít, legyen az feneketlen öröm, vagy mélabús melankólia. Jövő csütörtöktől úgyis mást adnak.

A bejegyzés trackback címe:

http://kettonegy.blog.hu/api/trackback/id/tr884555926

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

gregibroki 2012.06.13. 15:13:37

Ez volt eddig a legérettebb írás tőled Barátomcskám!