Bob Rock, a Metallica producere volt oly gavallér és megosztott velünk pár kulisszatitkot a zenekar legendás "fekete" lemezéről, ami az eladási statisztikák alapján a föld minden lakójának legalább 2 példányban van meg!

"Nem volt akkora móka és kacagás a stúdiózás folyamata" - kesergett Bob. "Persze hagytunk némi teret a tréfálkozásnak is, de mindent összevetve kemény vajúdás volt. Mire végeztünk vele sem ők, sem én nem akartunk többet együtt dolgozni."

Arról hogy a zenekar miért ment el jóval méjnsztrímebb irányba a lemezzel, Bob így nyilatkozott:

"A kilencvenes évek elejére már elég magasra törtek, de még mindig nem tudtak betörni a maistream rádiók világába. Viszont mikor eljöttek hozzám, már készen álltak, sőt szándékuk volt meglépni ezt a lépcsőfokot. Sokan azt hiszik, én változtattam meg a bandád, de ez nem igaz! Mire elkezdtük a közös munkát, ők már fejben átértékelték magukat."

Arról, hogy Lars Urlich miként változtatta meg játékstílusát az anyag direktebb irányvonala kedvéért, a következőket mondta:

"Észrevettem, hogy Lars a dobtémáival mindig James gitárja után megy, ami némely zenébe pompásan illeszkedik, de ők sokkal groove-osabb muzsikát szerettek volna, valami olyasmit, mint az AC/DC "Back in black" albuma. Erre azt javasoltam, ha ezt az érzést szeretnék elérni, a dobnak kell a központi szerepet átvenni." Ezután Lars játékára kezdtek el építeni és ez jelentős változásokat hozott! (az biztos - a szerk.)

Az "Enter Sandman" című nótáról így mesélt:

"Ösztönöztem a bandát, hogy játszanak élőben a stúdióban. Ezt korábban még sosem csinálták, de mivel remek koncertbanda, végül ráálltak. Ez a plusz töltet meg is határozza az album hangulatát.  Megkértem Jasont, hogy használja inkább bőgőként, mintsem gitárként a hangszerét, ezzel is alátámasztva a szám groove-os  jellegét. A nóta annyira jól sikerült, hogy a kiadó egyből ezt akarta az első kislemezes nótának, mikor rádöbbent, hogy a szöveg sajnos a csecsemő halálról szól! Ez pedig nem éppen slágerlistás téma. Ekkor leültem James-szel és elmondtam neki, hogy bár a szöveg remek, lehetne egy kissé árnyaltabb, és kevéssé direkt,  szókimondó. Ő beleegyezett, és átírta azt, így a szám végül listavezető lett."

Végül pár szó a "Sad but true" című nótáról:

"Mikor lejátszották nekem a demókat, ezen a számon egyből megakad a fülem. Úgy éreztem A "Sad but True" lehet a '90-es évek "Kashmir-ja!" Hatalmas feeling volt benne, csakhogy közben ráébredtem, ez is, mint a  többi szám, mind E-ben van. Mikor ezt felvetettem, azt kérdezték: "De hát nem az E a legmélyebb hang?" Erre elárultam nekik, hogy az egyik kedvenc nótájuk, a "Dr. Feelgood" a Mötley Cüre-tól is D-ben van és ők ezt  meghallva egyből lehangoltak, mire a nóta már szakított is mint a zipzár!"