Az időzítés sosem volt az erősségem, és egyre biztosabb, hogy már nem is lesz. A karácsonyi vacsoránál szellentés még hagyján, az érettségi reggelén történt spontán lerészegedés már komolyabb jel, de egy elmélkedős, olvasgatós online rovat indítása a nyár kellős közepén végleg bizonyította, hogy ebben az egyben soha nem leszek jó. Ilyenkor az ember botrányt botrányra halmoz a strandon lángossal a csúnyáján, dimenziókaput nyit az árokparton, fesztiválok során bizonyítja, hogy ő az álmatlanság soha el nem pilledő Grál lovagja, vagy épp szakadó esőben fröccsözik egy parkban, miközben míves szavakkal próbál közelebb kerülni az aktuálisan áhított genitáliához. Ugye senkiben nem döntök össze világokat, ha elárulom, hogy mi is (de reméljük nem csak mi) az imént ecsetelt bűnös élvezeteket hajkurásztuk naphosszat az elmúlt hónapokban?!

Most azonban megállj! Itt a szeptember, vége a nyárnak, megmostuk hát a fogunkat végre, a lyukastalpú, ecetgyárillatú fesztiválcsuka helyett prémium borjúbőr cipőt húztunk, és alakra szabott Pierre Cardin öltönyeinkben visszaültünk magastámlás irodai forgószékeinkbe, hogy mostantól az eredeti tervek szerint, valódi rendszerességgel kontárkodhassunk bele mindennapjaitokba, személyes poklunk virtuális papírra hányása által.

Miután a züllés témakörét több nézőpontból is megvizsgáltuk, Cagliostro barátom életpályájának megfelelően új okkult kalandok felé kezdett kacsingatni, így a következő központi témát szerénynek még viccből sem nevezhető személyem ajánlja most becses figyelmetekbe. Ez nem lesz más, mint lakóhelyünk, mely reméljük a tiétek is, hisz a zord - és sokszor kellemetlen illatfelhővel körüllengett - külső ellenére szívélyes népek vagyunk mi, kifejezetten szeretjük a vendégeket és lakótársakat. A helyszínt leggyakrabban úgy nevezik underground, a fókusz pedig elsősorban ennek hazai vonulatára esik majd.

Gondolom közületek is nagyon sokan a fősodor helyett a föld alól csipegettek magatoknak kedvenceket, itt kapáltok össze társaságot, és ide ugrotok le, ha épp nem orosz kis-realista sorsdrámák olvasgatásával csapjátok agyon a péntek éjszakát. Ezzel én is így vagyok, itt éltem le szinte a teljes eddigi életemet, és meg sem próbálom leírni mennyi mindent kaptam tőle, hiszen lehetetlen lenne. De bassza meg, ezért jár a kamionnyi illetmény, úgyhogy mégis meg kell próbálnom. Geci sokat! Felejtsd el, nem megy...

Ha viszont megemlítem, hogy a legjobb barátaim többségét nem ismertem volna meg, ha nem ereszkedem le ide, náluk fontosabb pedig sosem volt és sosem lesz, az valamicskét talán sejtet. Vagy, hogy az országnak (és továbbiaknak) valószínűleg csak egy jóval apróbb szegmensét láthattam volna, az is. Amikor először hallottam a Vulgar Display Of Power-t, az maradandóbb élmény volt, mint a szüzességem elvesztése. Aztán például legutóbb, mikor végre sikerült megnéznem a Neurosist a bécsi Arenában, és a harmadik dal környékén már úgy potyogtak a könnyeim, mint utoljára kislány koromban, az is életre szólt. Annak a koncertnek a végén hangosabban és egészségesebben dobogott a szívem, mint korábban bármikor. Ezt a zenét ugyanis nem lehet hallgatni, csak érezni. És ahogy a rogyásig tömött helyszínen körbepillantottam, arra gondoltam, hogy amíg ennyien képesek a környezetemben érezni, addig nem teljesen reménytelen a helyzet.

Ezernyi hasonló dolgot élhettem meg az elmúlt húsz évben, amióta ide költöztem. Életeket formál ez a hely, többek között az enyémet. Joggal vághatod rá, hogy „de hát neked rohadt elbaszott egy életed van”! Lehet. De azt muszáj hozzá tennem haver, hogy marhára embernek érzem magam benne.

Engedd hát meg, hogy a bárszekrényből kibújva, ezúttal kicsit eldicsekedjünk a palotánk néhány további kiemelt helyiségével is!

Dick Torrance