Olvassátok alább sok szeretettel első bloggerünk Egyedi Péter komoly hangulatú, már-már esztétai magasságokban szárnyló tárgyalását a... a miről is? Úgy rémlik hogy a zenével meg a jövővel kapcsolatos, de már nem emlékszünk pontosan. Nézzétek meg, ha akarjátok.

Ha hangosan teszem fel azt a kérdést hogy vajon meddig fognak még az emberek zenét hallgatni, akkor lehet hogy sokan – jogosan - kiröhögnek. Amíg élet az élet, mondanátok, HA-HA-HA, te fasz! De ekkor én pontosítok, és komolyságot próbálok sugározni az arcommal: az izgat igazán - de csak ilyen felszínes vakarózás szintjén - hogy az emberiség mint olyan, aki a huszadik századra kialakította ezt a szokását, hogy az élete részévé engedi akár a komoly-, akár a könnyűzenét (és páran a musicalt), ezt vajon meddig tartja meg? Ugye vannak ezek a baljós fantáziák, hogy száz év múlva már igazából a fejünkbe lesz építve minden, az emlékek, az ösztönönök, de akár az álmok vagy az éhség kielégítésének illúziója is. De az ide tartó úton vajon meddig lesz továbbra is tere ennek a zene-dolognak, annak, hogy páran csinálják, azért hogy valamivel többen hallgassák?

Sokan jósolnak úgy, hogy az ipara a zenének, hívjuk zeneiparnak – és itt azért talán már érdemes a könnyűzenére specifikálódnunk – haldoklik, csupán évei, netán hónapjai vannak hátra. Vagy már igazából vége is! Mert már nem veszünk kézzel foghatót, már nincs szükségünk olyanra, ami az életünkben is teret foglal, és nem csupán a háttértárainkon. Mert már elévült a lemezjátszás. A másik oldalról meg egyébként is, az internet segítségével gyorsabban célba találunk, és sokkal nagyobb a választás szabadsága, kényelmi érzete. Mert az már nem kényelem, ha otthon belesüppedünk a fotelba, be/felhelyezünk egy korongot a lemezjátszóba/ra, kinyitjuk a szövegkönyvet, és hallgatunk. De azt is mondják az okosok, hogy nincs baj, csak információs forradalom, és az eddig jól ismert játék iparági szereplői át kell hogy rendeződjenek, új szabályok kellenek, új felfogás. Mint amikor kilép a folyó a medréből, és új kanyarokat keres magának a tenger felé. Mert a két vég, a pici ér a hegytetőn, meg a tengerbe ömlő delta – elméletileg nem változik. Vagy mégis, és már másképp hallgatunk zenét?

Nem biztos hogy ezzel baj van, mondjuk. Ez a nem túl régóta beinduló, viszont eszement tempóba kezdett kulturális felhígulás talán zenében a legkebvésbé elszomorító. A szabadság kitágulása, a lehetőségek, amibe már érdemes bátorságot ölni, pezsdítik az átlagember és a zene kapcsolatát. A gondolat, hogy bárki lehet bármi – ami valahol a legfontosabb alappillére a popzenének – már nem csak távoli illúzió, valami fals amerikai álom. Viszont sokkal nagyobb is lett a világ. Hirtelen tényleg globálisak lettünk, minden bejárható, minden információ hozzáférhető, minden dokumentálható, minden megírható. Nem baj ez, csak a viszonyítási rendszer változott meg körülöttünk. Nem kiszolgált az a picike ember, hanem inkább résztvevő, már ha partner ebben.

Ha hazabarangolunk a magyar valóságba, és belegondolok, hogy akár az én gyerekkoromban is csupán egy Zenebutik volt, meg egy Metal Hammer Hungarica vagy később egy Wanted meg egy MTV, akkor csak utólag tud vitatkozni azzal az ember, hogy vajon ez így rossz volt-e, vagy teljesen megfelelő. Szerintem teljesen jó volt úgy. Mai fiatalok fejével ez talán már túlságosan szűrt választék ahhoz képest, hogy a telefonunk segítségével konkrétan bármikor nézhetünk videókat új-zélandi népzenei gálákról. De azoknak a médiumoknak meg pontosan volt egy ilyen szerepük és felelősségük, hogy a meghatározott területeiken a jót és az értéket közvetítsék az érdeklődő közönség felé (vagy amit a biznisz diktál...) Köszönünk is nekik sok fantasztikus előadót, név nélkül például a Placebot. A döntés – végső soron -  mindig is nálunk volt. Nyilván nem kajáltunk be mindent, ami az MTV-n ment, vagy amiről a Z magazin írt – külföldi újságot meg direkt nem említek. Én még anno például a nővérem Madchen magazinjából ismertem meg a Brost, a Milli Vanillit és az NKOTB-t is.

De ha arra száguldunk tovább, amerre jelenleg ez a felgyorsult webkettes zeneipar tart, akkor baj lesz-e hogy esetleg 30 év múlva már nem lesznek olyan ikonjai a könnyűzenének mint Jacko, Madonna, vagy a Beatles? Vagy a Metallica, az Iron Maiden, netántán a Pantera? Akikről nagyjából a pakisztáni rajongó is ugyanazt tudja, mint az argentín meg a japán, és ugyanúgy rajong? Nyögős Hu-hú, vagy villa és headbang? Lesz viszont talán egy csomó lokálisabb, kisebb terű de talán nem kevésbé boldog zenei csoportosulás. Mindenki maga kis Bros-ja, Milli Vanili-je vagy NKOTB-je. Vagy újra táncházak lesznek meg énekkarok. Vagy nem. Mittomén, most mennem kell.